A Besszarábiában élő, főként sváb németeket, a napóleoni háborúk után a törököktől visszafoglalt s elnéptelenedett vidéken I. Sándor orosz cár telepítette le. A XIX. század elején 66 hektár földet kapott minden betelepülő család, s öt generáció alatt virágzó mezőgazdaságot teremtettek a megműveletlen sztyeppéből. 1939 augusztusában a Hitler-Sztálin meg nem támadási szerződés keretében a két nagyhatalom felosztotta Kelet-Európát egymás között. A paktum titkos záradékában Kelet-Lengyelország, Lettország, Litvánia, Észtország mellet az 1918-ban Romániához csatolt Besszarábia is a szovjetek kezére került. A megállapodás részeként a Besszarábiában élő kilencvenhárom ezer népi németet (Volkdeutscho-ot) telepítettek vissza a Harmadik Birodalomba 1940-ben. A beszarábiai svábok ismerve a szovjet terrort s az ottani német kissebség sorsát mind a kivándorlást választották. Vagyonukat a Szovjet-Náci bizottságok felmérték s a Németországbeli letelepedésükkor azonos értékű föld és tulajdon kompenzációt ígértek. A besszaráb német vagyonokért a szovjetek búzával és szénnel fizettek a náci államnak. Az SS szervezte kitelepítés 1940 október-novemberében történt. A farmerek szekéren érkeztek Galatz, Reni es Kilja kikötőjébe, s fejenként 80-150 kg-os csomagot vihettek magukkal az útra. A Dunán 27 gőzössel hajóztak -köztük az Erzsébet Királynővel- Zimonyig, majd onnan vonattal tovább utaztak a Németországbeli tranzit-táborokba. A 1941-42-ben a Náci birodalom a megszállt Lengyelország nyugati vidékén a kilakoltatott lengyel családok birtokaiba telepítette a besszaráb németeket; a férfiakat röviddel ezután besorozták a hadseregbe, s a hátramaradt családok a háború végén a szovjet csapatok közeledtével nyugatra menekültek.